A Roland Garros idei két hete ismét megmutatta, hogy a csúcsteljesítményt ritkán csak a tehetség dönti el. Sokkal inkább a stratégia, a csapat és az, hogy ki hogyan kezeli a nehéz pillanatokat.
Talán ezért jutott eszembe újra Andre Agassi Open című könyve, amely számomra nemcsak az egyik legjobb sportolói önéletrajz, hanem az egyik legjobb könyv a teljesítményről és a tudatos építkezésről is.
Szeretek olyan emberek életrajzait olvasni, akik valamilyen területen a legjobbak közé jutottak. Nem csak üzleti vezetőkét, hanem sportolókét is. Érdekes látni, hogyan gondolkodnak, milyen döntéseket hoznak, és mi áll a kiemelkedő teljesítmény mögött.
A tenisz egyébként is fontos szerepet játszik a családunk életében, de ez a könyv messze túlmutat a sporton. Sokkal inkább szól tudatos tervezésről, adatvezérelt döntésekről, stratégiaalkotásról és a megfelelő csapat felépítéséről.
Agassi édesapja legendásan hitt a számokban. Kiszámolta, hogy hozzávetőleg hány labdaütés szükséges ahhoz, hogy a fia világelső legyen. Évi egymillió ütés. Megépítette a híres labdaadagoló gépet, a “Dragon”-t, és elképesztő következetességgel hajtotta végre a tervet.
Olvasás közben többször eszembe jutott, hogy ma mennyit beszélünk adatvezérelt működésről. KPI-okról, mérőszámokról, teljesítménymutatókról. Agassi története jól mutatja, hogy a tudatos tervezés és a következetes végrehajtás milyen erős kombináció lehet.
A könyv másik nagy tanulsága számomra a csapatépítés volt.
Brad Gilbert edzőként teljesen új szemléletet hozott Agassi karrierjébe. Nem a tökéletes teniszt kereste, hanem azt, hogyan lehet a rendelkezésre álló erőforrásokból a lehető legjobb eredményt kihozni. Az egyik legismertebb tanácsa egyszerű volt: nem kell a világ legjobb játékosának lenned, csak jobbnak annál, aki ma a háló túloldalán áll.
Gil Reyes pedig évtizedeken át biztosította azt a fizikai és mentális hátteret, amely nélkül a visszatérés és a hosszú távú siker aligha lett volna lehetséges.
De amitől az Open igazán kiemelkedik, az az őszinteség.
Kevés önéletrajz mutatja be ennyire nyersen egy világklasszis sportoló belső vívódásait. A meccsek leírásai során az olvasó szinte érzi a pályán zajló belső párbeszédeket, a félelmet, a dühöt, az önbizalomhiányt és az eufóriát.
Agassi kegyetlen őszinteséggel ír a saját hiúságáról, a hajvesztéséről, a parókáról, majd az önmaga elfogadásához vezető útról.
És végig ott húzódik a könyv egyik legérdekesebb feszültsége: Agassi gyűlölte a teniszt. Gyűlölte a hagyományait, a kereteit, és sokszor magát az egész közeget is. Mégis újra és újra visszatért hozzá. Akkor is, amikor a teste már alig bírta, és állandó fájdalmakkal küzdött.
Az Open számomra nem elsősorban egy teniszkönyv volt. Sokkal inkább egy könyv arról, hogy a tehetség önmagában kevés. A stratégia, a következetesség, az adatok, a megfelelő emberek kiválasztása és az önismeret legalább ennyire fontos.
És közben egyszerűen az egyik legjobb életrajz, amit valaha olvastam.