Az idei Roland Garros két hete ismét megmutatta, hogy a csúcsteljesítményt ritkán dönti el önmagában a tehetség. Sokkal inkább a stratégiáról, a csapatról és arról szól, hogy valaki hogyan kezeli a nehéz pillanatokat.
Talán ezért gondoltam újra Andre Agassi „OPEN“ című könyvére, amely számomra az egyik legjobb sportolói önéletrajz, és egyben az egyik legjobb könyv a teljesítményről és a tudatos fejlődésről.
Szeretem olyan emberek életrajzait olvasni, akik a saját területükön a csúcsra jutottak. Nemcsak üzleti vezetőkét, hanem sportolókét is. Izgalmas látni, hogyan gondolkodnak, milyen döntéseket hoznak, és mi áll a kiemelkedő teljesítmény mögött.
A tenisz amúgy is fontos szerepet játszik a családunk életében, de ez a könyv messze túlmutat a sporton. Sokkal inkább a tudatos tervezésről, az adatvezérelt döntésekről, a stratégiai munkáról és a megfelelő csapat felépítéséről szól.
A számokba vetett hit jellemző volt Agassi apjára. Kiszámolta, körülbelül hány ütés kell ahhoz, hogy a fia a világ első számú játékosa legyen: évente egymillió ütés. Megépítette a híres labdagépet, a „Dragont“, és hihetetlen következetességgel vitte végig a tervét.
Olvasás közben többször eszembe jutott, mennyit beszélünk ma az adatvezérelt munkáról. KPI-król, mutatószámokról, teljesítménymutatókról. Agassi története jól megmutatja, milyen erős kombináció lehet a tudatos tervezés és a következetes végrehajtás.
A könyv másik nagy tanulsága számomra a csapatépítés volt.
Brad Gilbert edzőként teljesen új gondolkodásmódot hozott Agassi karrierjébe. Nem a tökéletes teniszt kereste, hanem azt az utat, amellyel a meglévő erőforrásokból a lehető legjobb eredményt lehet kihozni. Egyik legismertebb tanácsa egyszerű volt: nem kell a világ legjobb játékosának lenned, csak jobbnak annál, aki ma a háló túloldalán áll.
And Gil Reyes secured, over decades, the physical and mental foundation without which the comeback and the long-term success would hardly have been possible.
Amitől az „OPEN“ igazán kiemelkedik, az az őszinteség. Kevés önéletrajz mutatja meg ilyen szépítés nélkül egy világklasszis sportoló belső küzdelmeit. A meccsek leírásánál az olvasó szinte érzi a pályán zajló belső párbeszédeket, a félelmet, a dühöt, a kételyeket és az eufóriát. Agassi könyörtelen őszinteséggel ír a saját hiúságáról, a hajhullásáról, a parókáról és az önelfogadáshoz vezető útról.
És az egész könyvön végigvonul egy érdekes feszültség: Agassi utálta a teniszt. Utálta a hagyományait, a kényszereit és sokszor az egész közeget. Mégis mindig visszatért. Akkor is, amikor a teste már alig bírta, és állandó fájdalmakkal küzdött.
Az „OPEN“ számomra elsősorban nem teniszkönyv volt. Sokkal inkább egy könyv arról, hogy a tehetség önmagában nem elég. A stratégia, a következetesség, az adatok, a megfelelő emberek kiválasztása és az önismeret legalább ennyire fontosak.
And on top of that, it is simply one of the best biographies I have ever read.